Hogy ez a kertvárosi lecsófeszt a város közepe!
S ezen nem is változtatunk, még úgy sem, hogy bizony szem és száj nem maradt csukva, amikor megérkeztünk.
Megérkeztünk, mint résztvevők.
Ja! Hogy ez ilyen komoly?
Hogy nem csak egy lecsócskát kell főzögetni, hanem magunkból a legeslegjobbat kihozni és domborítani valami igazán maradandót!
Na, hát ez most elmaradt. De az igyekezett bennünk ragadt.
Próbáltuk felvenni az ütemet, de egy kicsit úgy voltunk, mint az egyszeri asszony, aki tudta, hogy főzni akar, de ahhoz igazából csak a gondolata volt meg, a többit meg gyorsan be kell szerezni.
Na, de legalább a problémamegoldó képességünk jól funkcionált, gyakorlatilag minden készen, már csak indulni kéne, gyújtani kéne. Kéne, igen. De nincs mivel!
A kölcsönkérés ezerféle techikáját megtanultuk és délutánra ár rutinná is vált. Így lett gyufánk, s ennek köszönhetően tüzünk is.
A háziasszony rutin azért előnyünk is volt, így sikerült az összeszokott és rutinosabb csapatokat is beérnünk. Gyakorlatilag a főzés szinte egy ütemben folyt, persze kinek rutinosabban, kinek nyögve nyelősebben.
Végül, mi elégedettek voltunk az eredménnyel, persze az utolsó fölfüstölt csapatként kínálni az amúgy semmilyen nem extravagáns lecsónkat nem kis kihívás volt. Főleg ha hozzátesszük, hogy a merítés előtt döbbentünk rá, hogy merőkanalunk sincs.
Na, kérem! Innen szép nyerni, s jövőre sokkal jobban, összeszedetten felkészülni.
S azért ne feledjük, hogy ez a nap, s ez a rendezvény valóban egy nagyszerű program volt. Akárhogy is voltunk, nagyon jól éreztük magunkat, s azt tapasztaltuk, hogy ez a lecsófeszt a város közepe!